A magányban és csendben eltöltött lelkigyakorlat előnye (2)

Egy nap az Úr azt mondta Szent Teréznek: “Sok lélek van, akikhez szívesen beszélnék, de a világ olyan nagy zajt csap a szívükben, hogy nem hallják a hangomat. Ó, ha csak egy kicsit elszakadnának a világtól!” Így tehát, nagyon kedves barátom, az Úr szeretne hozzád szólni, de egyedül és magányosan; hiszen ha a saját házadban beszélne hozzád, akkor a rokonaid, barátaid és otthoni elfoglaltságaid továbbra is zajt csapnának a szívedben, és nem tudnád meghallani a hangját. A szentek ezért elhagyták otthonaikat és hazájukat, és elmentek, hogy barlangokba vagy sivatagokba, vagy legalábbis valamelyik vallásos ház cellájába rejtőzzenek, hogy ott megtalálják Istent és meghallják az Ő hangját.

Szent Eucherius elbeszéli, hogy egy bizonyos személy, aki olyan helyet keresett, ahol megtalálhatja Istent, e célból elment, hogy tanácsot kérjen a lelki élet egyik mesterétől. Az Isten embere egy magányos helyre vezette őt, majd így szólt: “Íme, itt megtalálhatod Istent!”, és nem tett hozzá többet. Ezzel azt akarta megértetni vele, hogy Istent nem a világ zajának közepette kell megtalálni, hanem a magányban.

Szent Bernát azt mondja, hogy a bükkfák és tölgyek között jobban megismerte Istent, mint az összes tanult könyvben, amit valaha tanulmányozott.

A világiak szeretnek baráti társaságban lenni, beszélgetni és elszórakozni; a szentek vágya azonban az, hogy magányos helyeken, erdők vagy barlangok közepén éljenek, hogy ott egyedül beszélgessenek Istennel, aki a magányban bizalmasan beszélget a lelkekkel, mint barát a barátjával. “Ó, magány – kiáltja Szent Jeromos -, amelyben Isten bizalmasan beszélget szolgáival”! A tiszteletreméltó Vince Caraffa azt mondta, hogy ha bármit kívánhatott volna ezen a világon, nem kért volna mást, mint egy kis barlangot egy darab kenyérrel és egy lelki könyvvel, ahol mindig távol élhetne az emberektől, és egyedül beszélgethetne Istennel.

Az Énekek éneke házastársa a magányban élő lélek szépségét dicsérve a teknős galamb szépségéhez hasonlítja: (Cant. i. 9), éppen azért, mert a teknős galamb kerüli a többi madár társaságát, és mindig a legmagányosabb helyeken él. Ezért van az, hogy a szent angyalokat csodálattal és örömmel tölti el egy olyan lélek szépsége és ragyogása, aki egy rejtett és magányos élet után, mint a sivatagban, felemelkedik a mennybe: Ki az, aki a sivatagból jön fel, és árad a gyönyörökből? (Cant. viii. 5).

Mindezeket azért írtam, hogy a szent magány iránti szeretetre ösztönözzelek benneteket, mert remélem, hogy a lelkigyakorlatok során, amelyeket végezni fogtok, nem kell majd agyatokat gyötörni, ahogy lelkipásztorotok mondta, hanem az Úr olyan nagy lelki örömöt fog veletek megízleltetni, hogy a lelkigyakorlatok iránti olyan szeretettel fogtok kijönni a lelkigyakorlatokról, hogy ezután nem fogjátok elmulasztani, hogy minden évben végigjárjátok őket. Ez óriási hasznára lesz lelkednek, bármilyen életállapotot is választasz, mert a világ közepette, annak különféle elfoglaltságai, zavarai és zavarai mindig a lélek kiszáradását eredményezik, így időről időre szükséges a felfrissülés és megújulás, ahogy Szent Pál apostol buzdít: Ef. iv. 23).

Dávid király, akit a földi gondok nyugtalanítottak, szárnyakra vágyott, és arra, hogy elrepüljön a világ nyüzsgésétől, hogy megnyugvást találjon: Ki ad nekem szárnyakat … és elrepülök és megnyugszom? (Zsoltárok könyve 7). De mivel testben nem tudta elhagyni a világot, legalább arra törekedett, hogy időről időre kivonuljon az általa kormányzott birodalom ügyei alól, és magányosan, Istennel beszélgetve tartózkodjon, és így lelke békére lelt. Messzire mentem, elrepültem, és a pusztában maradtam (Zsolt. 8. v.).

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 27.